KOVÁCS MELINDA Balogh Rudolf-díjas fotóművész
SZÓRTFÉNY című kiállítása – Duna Múzeum Esztergom
2025. szeptember 12-én 18 órára
Fiktív helyek, fiktív hegyek – RÍMEK – képek a képzelet belső tájairól. Mintha az ember elhagyta volna a terepet, vagy csak visszanéz a helyre, amiben él(t); a tájra, amely körbe öleli az életét. Boltíves képkivágásuk és látványuk templomi oltárképekre utal – az ember már csak hiányán keresztül van jelen…
Staffázs alakok, vonhatnánk párhuzamot a művészettörténetben a térbeliséget ill. a távlatokat érzékeltető alakokkal.
A képek fő motívumairól rögtön eszünkbe juthatnak a megkerülhetetlen szent hegyek, szent helyek: melyek valóban közelebb vannak az éghez; és valahányan, aki megmásszák őket, soha nem térnek vissza onnan üres kézzel. A Sínai-hegy, a Hóreb-hegy, a Tábor-hegy, az Olajfák-hegye, a Golgota mind-mind szakrális és mély emberi találkozások helyszínei. Találkozás a transzcendenssel és találkozás önmagunkkal.
A fotókat szemlélve képzeletben mi is megmásszuk ezeket a magaslatokat, a csúcs hívogató látványa mindenkinek mást ígér, mást ajándékoz…
A sorozat játékossága, finoman megformált, hegyszobrai, az őket megvilágító drámai, mélyen ható fényeivel bevilágítva és utólag színezett expozícióival, belső utazásra hívnak. Kovács Melinda, akinek érdeklődését korai éveiben elsődlegesen a képzőművészet határozta meg, szinte véletlennel határos és szerencsés módon találkozott a fotóval. A több évtizedes alkotómunka, a megérlelt és megélt pillanatok mind-mind finom tónusú, erős üzenetű képekké alakultak. Olyan képek, amelyekből mindnyájan őrzünk a lelkünk mélyén saját tájakat, saját képi megfogalmazásokat a természetről, arról a közegről, amely mindig, és minden körülmények között felölel, átölel és megölel – magához von minket. Melinda képei túllépnek a 2 D határán, makettjei és térplasztikái máig őrzik és egyben kiegészítik fotóművészeti alkotásait.
Ideáltájportrék a teremtettség pillanatát időző ÉDEN sorozat képei. Egy tökéletes világ, Árkádia, Paradicsom, Mennyország – melyek ugyancsak a vágyott ember előttiség korszakának képi költeményei. Hangosan szólítják meg a barokk kor óta önálló műfajként is létező tájképfestészetet, amely képes ember nélkül, a növények virtuóz, életteli ábrázolásával a lélek bármely rezdülésének kifejezésére. Létező „képalkotók”, mégis összeállításukban, kompozíciójukban egyedivé nemesülő látvány, amely régi mesterek finom ecsetvonásait idézi. Talán nem is gondolnánk, hogy e tájak nem a természet portréi, hanem az alkotók egymástól elszakított, tökéletesen az atelier-k csendjében nevelt növényei, fái, táji elemek, hogy végül egymás mellé helyezve, összekapcsolódva a lélek csendes, háborgó, rezignált vagy éppen reménnyel teli pillanatait fogalmazzák meg.
Végül a kiállítás harmadik FÁTYOL címet viselő pillére kilép a valóságba, belép a mi életünkbe, terünkbe. A tájak folytatódnak a képen kívül, a kereten túl is, ahogy az emlékek egymásra rakódnak, ahogy a megértés és belső átalakulás finoman és maradéktalanul megy végbe, így szövik tovább a motívumok a képtéren túl is történeteiket.
A fátyol különleges életet átívelő szimbólum, a gyermeki pólya, a hitvesi fátyol, a halotti lepel parafrázisa; eltakar, sejttet, finom szórt fényt hoz létre, ellentétben az éles, árnyékokat borzoló, megvilágítással. Az emlékezés, a múlt történéseinek újragondolása, átkeretezése, az idő múlása maga is fátyol – ahogy a sorozat elemeinek motívumai gazdag képiséggel sokféle tájat, lélekeseményt fognak át, az eltelt idő, az elmúlás megszelídíti és utat nyit a folytatáshoz. Kilépni a kereteken túl.
Melinda képei a megkomponált természet csodálatosan egyedi, érzékeny leheletfinom lenyomatai – lélekemelő erőforrások. A természet erőforrás, üzenik a képek. A kiállítás segítségével egy szubjektív természeti táj ösvényeit járjuk be, amelyek feltöltenek, alakítanak, „rekreálnak”, és inspirálnak mindnyájyunkat.
„Mindenki, aki elég hosszan és elég mélyen szemléli a természetet és rajta keresztül önmagát, (…) minden kétségbeesésből magától kigyógyul majd.” Anne Frank